Az eszményi groteszk
Botticelli Vénusza, Michelangelo Dávid szobra, Muha plakát-tüneményei és Goya szörnyetegei.
A művészetnek célja, hogy valamit megmozgasson, felkavarjon bennünk. Ilyenkor általában a szépség, a monumentalitás ugrik be elsőre, mint felforgató erők, de mi a helyzet a csúnyával, a groteszkkel?
A test idealizált megjelenítése már a kezdetektől meghatározó vonalat képvisel a művészetekben. Kezdve az őskortól, nagy hangsúlyt téve a görögök testideáljára, egészen a modernkor művészetéig. Ugyanakkor megjelenik a másik pólus is – és ez az, ami engem jobban érdekel – a naturalistább, reálisabb, olykor groteszk ábrázolás, mely inkább az ember esendőségére, esetlegességére irányítja a figyelmet. Olyan testreprezentációk, melyek épp azt emelik ki, amit az ’eszmény’ elfedni kíván/igyekszik.
Érdekes, hogy egy művész munkásságán belül is megjelenik ez a kettősség. Donatello Habakukk prófétát ábrázoló szobra, illetve Bűnbánó Magdolnája, egyenesen szembe megy mind a reneszánsz, mind pedig a klasszicizmus elfogadott testreprezentációival. Az idősödő Magdolna, és a szépséget nélkülöző Habakukk nem a megszokott ideáltípusokat testesítik meg. Az idillivel ellentétben eszünkbe juttatják az elmúlást, felerősítik a „valóságot”, rábírnak minket a gondolkodásra.
Szintén a hétköznapi élet dolgain való elmélkedésre buzdít Goya kritikus hangvételű Los Caprichos sorozata.
Valóságos és groteszk elemek keverednek, melyben az állatok személyeket, némely esetekben eszméket reprezentálnak, ugyanakkor az emberek is torzítva jelennek meg.
Goya művészetének jellegzetes nyomasztó hangulata a „fekete festmények” idején bontakozik ki teljesen. Betegségének víziói, rút szörnyetegei szorongását, félelmeit testesítik meg.
A művész attól függően válogat a testábrázolások között, hogy mit szeretne közvetíteni, mit szeretne kiadni magából. Kérdés, hogy vajon minket, szemlélőket mi vonz az ilyen képekben. Amennyiben elfogadjuk, hogy a művészetnek célja, hogy felforgasson, megmozgasson bennünk valamit, akkor jobban belegondolva a fenti művek által kiváltott szorongás, borzongás nem áll olyan messze az ideált, az eszményit ábrázoló alkotások kiváltotta érzéstől.
Amitől mégis különbözik, az a vágy, a vágy eredete, amiért a groteszkhez fordulunk. Amiért éppen Goya szörnyetegeire vágyunk, Boticelli Vénusza helyett. A groteszk ugyanis élesíti kritikai érzékünket, ’vadságával’ szinte kényszerít a gondolkodásra. Ugyanakkor élvezete megkívánja azt az intellektust – s ha már az megvan, azt a hangulatot is –, hogy a közvetíteni kívánt üzenetet megértsük, de legalábbis törekedjünk arra.
