Anyja rég meghalt, csak foszlányok maradtak emlékezetében róla. Ajka puha érintése amint a homlokára ad csókot vagy az a lágy kacaj, amit az idő csak még gyönyörűbb emlékké tett, és még mindig a fülében cseng, amikor arra gondol, ahogy anyja játékosan a magasba emeli majd magához öleli. Ó azt az illatot sose fogja elfelejteni, amit olyankor érzet és sose fogja újra érezni hiába is vágyik rá oly nagyon. Miután anyja meghalt itt maradt nagyanyjával meg az apjával, de csak a nagyanyja nevelte. Az apja ivott mondjuk eddig is, de most még többet és a felesekkel a pofonok is szaporodtak. A fiú ha csak tehette kerülte apját. Minden reggel elment az iskolába és mivel minden az emlékezetébe vésődött, így otthon már nem kellett tanulnia, helyette a kertben meg a ház körül dolgozott nagyanyjával. Akkor harmadikos volt.
Egy napsütötte őszi napon ép hazaért az iskolából, de mielőtt belépett volna a kapun megállt és hagyta, hogy a nap sugarai sárga kezeikkel simogassák az arcát. Mélyet szippantott a levegőből, a szél a pékség felől fújt és testét átjárta az a számára oly kedves illat, amit csak a frissen sült kenyér képes magából kibocsájtani. Egy pillanatra nagyon távolra szakadt a valóságtól, majd lassan kifújta a levegőt és lenyomta a kilincset. Határozottan lépett be a kapun, vissza a valóságba, csak egy kis szomorkás üresség maradt a mámor után. Miközben áthágott az udvaron agya már automatikusan a napi roboton járt, de mégis hirtelen valami rosz érzés járta át valami nem stimmelt, megállt és hirtelen sírni támadt kedve, viszont gyomra kordulása elfelejtette vele a kellemetlen érzést. Folytatta útját nagyanyja lakrésze felé. Lenyomta a kilincset és belépett az öreg vályogházba, orrát megcsapta az a jellegzetes szag amit, öregek lakta öreg házak árasztanak magukból. Az előszobában burkolatlan döngölt padló volt, levette cipőjét s talpának jól esett a padló hűvöse. Benyitott a nagyszobába és hirtelen félelem fogta el. A levegőből hiányzott az étel illata és helyette valami édeskés szag csapta meg az orrát, amit egyszer már érzett, csak nem akar rá emlékezni. Amerre nézett minden a helyén volt, de mégis valami üresség járta át a szobát, amit a rádió hangja csak tovább fokozott. Átlépte a küszöböt és akkor elé tárult a teljes látvány. Nagyanyja tőle jobbra feküdt a földön. Orrából vér szivárgott ami a padlón csillogó tócsába gyűlt. Az orvos később csak annyit mondott, hogy agyvérzés. Agyvérzés a fiú már hallott erről az egyik osztálytársától, Feritől, akinek a nagyanyja is ilyet kapott és még azt is mondta a Feri, hogy a nagyiból spenót lett. Akkor még nem értette, hogy mi az amikor valakiből spenót lesz, de most már tudja.
Nagyanyja néha felkelt és járkált a ház körül, de a kaput mindig zárni kellet, nehogy elkóboroljon. Érdemleges kommunikációt nem lehetett vele folytatni mert száját csak zagyva hangok hagyták el. Néha mintha nevetett volna néha könnyek hullottak a szeméből, de mindez a környezeti hatásoktól függetlenül történt. Élt, mégis olyan volt mintha megszokásból tenné a gép megmaradt, működött, de az agy elhalt. Spenót. Popey spenótot evett. Így a fiúra maradt az összes munka és még a nagyanyát is el kellet látni. A közeli pékségben kapott munkát, minden nap pár órát dolgozott iskola után, meg hétvégente, cserébe kapott egy kevés pénzt meg vihetett haza az árúból. Az utcában szerették a fiút és ha valakinek volt valami ruhája amit már nem hordott azt mindig megkapta. Az apja még agresszívabb lett. A fiú hetedikes volt.
Egy októberi napon mikor már a levelek sűrűn hullottak, a fiú egy nagy zacskó süteménnyel tért haza a pékségből a süteményt bevitte nagyanyához. Már régóta vele lakot az apa a másik lakrészben élt, már ha otthon volt. Megállt a konyhaasztalnál és evett belőle. Majd nagyanyának is adott. Kiment a házból át a pajtába a gereblyéért, hogy összehúzza a lehullott leveleket. A pajta tíz méter hosszú lehetett a közepén volt egy széna kazal a szerszámok a túlsó végében voltak a falnak támasztva. Sietős léptekkel tette meg a távot, amikor megfogta a gereblyét zörgést hallott a szénában. Megfordult, az apja volt az. Részegen, tagolt mozdulatokkal tápászkodott fel most már a szagát is érezte a fiú. Az apa fokuszálatlanul nézett a távolba mintha észre sem venné a gyerek jelenlétét, majd valami rideg fény suhant át bódult tekintetén és megszólalt.
- Tudod, hogy én mennyire szeretlek fiam, mindig is szerettelek.
A fiú tudta, hogy ennek az egésznek verés lesz a vége, mint már oly sokszor. A fiú izmai megfeszültek és ugrásra készen figyelte apja arcát. Amint az apa pislantott a fiú már ugrott is hogy elsuhanjon mellette. A fiú gyors volt, de az apa is. A gyerek már csak tompán érezte, ahogy az ütés erejétől megrázkódik a teste és neki esik a pajta falának. A föld hideg volt, de a fiú ebből mit sem érzett csak azt tudta, hogy már semmit sem tud tenni és a további ökölcsapások is csak távoli dörgésnek fogja érezni, mely viharban ép, hogy megremegteti az ablakot. Boldogsággal töltötte el ez az érzés, de az ököl nem csapott le még egyszer. Az ököl kinyílt és a kéz a fiú hajába túrt, aki enyhe csodálkozással nyitotta ki a szemét, meglátta apja átszellemült tekintetét és hallotta amint apja azt mondja:
- Szeretlek, mindig is szerettelek.
A fiút a régóta áhított pillanat hatására elönti a boldogság, teste mámorban úszik, lehunyja szemét, arra gondol, hogy mostantól talán minden rendben lesz, és az apja nem fog többet inni és neki is lesz olyan családja, mint a többieknek az iskolában és… A gondolatait azonban félbeszakítja a lehúzódó zipzár hangja. …és semmi sem lesz olyan, mint régen. A fiú ellenkezni próbál, de hiába menekülne, de nem tud. Az erős kezek arccal a földhöz szegezik, majd nyomást érez testén és beléhasít a fájdalom, mely ősi undort kelt benne. Úgy érzi nem bírja ki, nem bír maradni. Hát menekül, menekül a gondolataiba először az iskolában van hallgatja a tanár nő szavait, de még mindig elviselhetetlen a fájdalom és az undor. Mélyebbre ássa magát emlékeiben s újra puszit ad a Juli szájára. Hánynia kell. Aztán hirtelen ott van az anyjával sétálnak a fákról hullanak a levelek. Anyja hajában aranylón fürdenek a nap sugarai. Megállnak az anyja a magasba emeli, megcsókolja. Most már csak nagyon távolról halja, hogy:
- Szeretlek, mindig is szerettelek.
A fiú fölkel az ágyából, nyitott szemmel várta, hogy éjfél legyen. Elsétál alvó nagyanyja mellet és kimegy az udvarra. Csak a nadrág van rajta, amiben lefeküdt. Izmai megfeszülnek ahogy a hűvös szellő végigsimítja testét. Lényét nyugodtság járja át, kezében kés villan. A hold ezüstös fátylat von a tájra a fiú felnéz és a hold rákacsint. Határozott léptekkel megy be apja szobájába és megáll az ágya mellet. Amaz részegen horkol. Az ablakon beárad a holdfény és megcsillan a késen. Az apa torkából bíbor folyam fakad. Hörgés és vergődés. A fiú megszólal:
- Szeretlek, mindig is szerettelek. És szemében könnycsepp csillan.
A kést az emésztőgödörbe dobja, véres nadrágját pedig a kályhába, majd alaposan lemossa testét és lefekszik aludni. Másnap kihívja a rendőröket. A rendőr távozóban azt mondja:
- Apádnak rosszakarója meg az adóssága is sok volt, bárki lehetett, de meglásd fiam ripsz ropsz kézre kerítem a gazembert. A fiú kissé megremegett, a tettes pedig sose került kézre.
A gyámhatóságtól az anyja egyik távoli rokona jön ki. Papíron a nagyanyja lesz a törvényes gyám. A fiúnak nem kell intézetbe mennie.
A fiú tizennyolc éves a nagyanyja már meghalt, az udvaron áll, kezében fáklya ruhái bőröndbe csomagolva. Szívesen felgyújtaná az egész kócerájt, megremeg a keze majd eloltja a fáklyát. Inkább eladja, legalább lesz egy kis pénze, ami kell is, mert megy pestre. Felvették az egyetemre. A fiú most már Egyetemista.
