Fertő

 Az eszményi groteszk

 (Szánthó Rékától)

Botticelli Vénusza, Michelangelo Dávid szobra, Muha plakát-tüneményei és Goya szörnyetegei.

A művészetnek célja, hogy valamit megmozgasson, felkavarjon bennünk. Ilyenkor általában a szépség, a monumentalitás ugrik be elsőre, mint felforgató erők, de mi a helyzet a csúnyával, a groteszkkel?

A test idealizált megjelenítése már a kezdetektől meghatározó vonalat képvisel a művészetekben. Kezdve az őskortól, nagy hangsúlyt téve a görögök testideáljára, egészen a modernkor művészetéig. Ugyanakkor megjelenik a másik pólus is – és ez az, ami engem jobban érdekel – a naturalistább, reálisabb, olykor groteszk ábrázolás, mely inkább az ember esendőségére, esetlegességére irányítja a figyelmet. Olyan testreprezentációk, melyek épp azt emelik ki, amit az ’eszmény’ elfedni kíván/igyekszik.

Érdekes, hogy egy művész munkásságán belül is megjelenik ez a kettősség. Donatello Habakukk prófétát ábrázoló szobra, illetve Bűnbánó Magdolnája, egyenesen szembe megy mind a reneszánsz, mind pedig a klasszicizmus elfogadott testreprezentációival. Az idősödő Magdolna, és a szépséget nélkülöző Habakukk nem a megszokott ideáltípusokat testesítik meg. Az idillivel ellentétben eszünkbe juttatják az elmúlást, felerősítik a „valóságot”, rábírnak minket a gondolkodásra.

Szintén a hétköznapi élet dolgain való elmélkedésre buzdít Goya kritikus hangvételű Los Caprichos sorozata.

Valóságos és groteszk elemek keverednek, melyben az állatok személyeket, némely esetekben eszméket reprezentálnak, ugyanakkor az emberek is torzítva jelennek meg.

Goya művészetének jellegzetes nyomasztó hangulata a „fekete festmények” idején bontakozik ki teljesen. Betegségének víziói, rút szörnyetegei szorongását, félelmeit testesítik meg.

A művész attól függően válogat a testábrázolások között, hogy mit szeretne közvetíteni, mit szeretne kiadni magából. Kérdés, hogy vajon minket, szemlélőket mi vonz az ilyen képekben. Amennyiben elfogadjuk, hogy a művészetnek célja, hogy felforgasson, megmozgasson bennünk valamit, akkor jobban belegondolva a fenti művek által kiváltott szorongás, borzongás nem áll olyan messze az ideált, az eszményit ábrázoló alkotások kiváltotta érzéstől.

Amitől mégis különbözik, az a vágy, a vágy eredete, amiért a groteszkhez fordulunk. Amiért éppen Goya szörnyetegeire vágyunk, Boticelli Vénusza helyett. A groteszk ugyanis élesíti kritikai érzékünket, ’vadságával’ szinte kényszerít a gondolkodásra. Ugyanakkor élvezete megkívánja azt az intellektust – s ha már az megvan, azt a hangulatot is –, hogy a közvetíteni kívánt üzenetet megértsük, de legalábbis törekedjünk arra.

Álomvirág

Lassan lépkedek az utcán, olyan meseszerű minden. A reggeli nap sugarai lustán végigfolynak a házak oldalán és rikító tócsákat alkotnak az úttesten és a járdán. Az egyik ilyen pocsolyába beledugom a kisujjam végét. Ujjamat bizsergés árasztja el, ahogy a sűrű fénylő folyadék rátapad. Lassan a fejemhez emelem a kezemet és orromba szippantom a ragyogó fényt. Egy pillanatig olyan érzés, mintha parazsat dugnának az orromba, ki is csordult a könnyem, de a fájdalom hamar elmúlik és elkezd zsibbadni a fejem. Úgy érzem mintha a koponyám megtelne hidrogénnel és el akarna szállni mint egy lufi, s a nyakam a madzag ami visszafogja. Az érzés lassan szétárad a testemben és lágyan elemelkedem a földtől. Bőrömön sötét folyamokként rajzolódnak ki az erek a belső ragyogástól, de fél perc alatt elmúlik az egész és én újra két lábbal állok a földön.

Álmodom. Nem csak a fény újdonsült tulajdonságaiból jutottam erre a következtetésre, hanem abból hogy az utca tele van halottakkal, de ezek a halottak élnek. Utaznak, esznek, beszélgetnek. Egy férfi mellkasából kiálló biciklikormánnyal kutyát sétáltat, de folyton meg kell állniuk, mert a kutya kilógó belei hol ide, hol oda akadnak be. Egyszer csak a blöki zsigerei egy csinos kis szőke lábaira csavarodnak, akinek hiányzik a fél arca. A lány és a gazda nagy nehezen kibogozzák a belek és a lábak csomóját, majd a lány fél arcán jóindulatú mosollyal a kutya teste köré csavarja s végül a nyakára hurkolja annak belsejét. Hármasban távoznak. Sokan mondják, hogy kutyával jól lehet csajozni.

Nagyon ritkán adatik meg, hogy tudatában vagyok annak, hogy álmodom, ezért most kiélvezem. Először is kipróbálom, hogy meg tudom e ölni a halottakat, de úgy tűnik nem, se a benzin se a láncfűrész nem használ, pedig igazság szerint nekik a föld alatt lenne a helyük. Aztán az egyik hulla, akit csak úgy találomra kupakon vágtam, visszaüt. Ez már nem tetszik, fáj tőle az orrom meg úgy már nem is olyan vicces az álom, amikor már nem csak azt álmodod, amit akarsz. Ezért kezdem úgy érezni, hogy lassan felébrednék. Ekkor hirtelen gumik csikordulnak mellettem egy autóból egyen hullák szálnak ki és nem hagynak felébredni. Még mélyebb álomba zuhanok.

Nagyon gusztustalan fehér köpenyes halottak vesznek körül, rothadnak bűzlenek testüket férgek rágják és beszédükbe néha latin szavak keverednek. Most már tényleg fel akarok ébredni, de nem megy.  

 Nehéz a seregnél fűhöz jutni, de senki sem baszogat érte, ha szívsz, bármivel szétkúrhatod magad, ha nem vagy szolgálatban vagy frontvonalon a lényeg, hogy ne legyen levágós. Végre sikerült szereznie egy kis füvet. Már ég is a cigi, egymás után csúsznak le a torkán a füstfellegek. Már érzi a testében azt a jellemző érzést, végre kicsit kikapcsol az agya, de lehunyni nem meri a szemét. Az a sok vér, belek, agyvelő, felpuffadt hullák és az azokból lakomázó férgek. Elég akkor látni ezeket, amikor tényleg ott vannak, inkább csak bámul fókuszálatlanul a felhők közé és hagyja, hogy gondolatai a fellegek között ugráljanak, majd messzi földekre, érzelmekre tovacikázzanak. Meglepődik, arra nem számít, hogy valaki mellbe dobja kővel, és arra még kevésbé, hogy amikor zsémbesen odanyúl, hogy megdörzsölje a mellkasát akkor eltűnik saját tüdeje között a keze. Már halja a dörrenést is egy ködös gondolat száguld át az agyán, de már nincs ereje, hogy kimondja: Az a kurva mesterlövész. Robbanás. Testrészek hullanak rá, de ebből ő mit sem érez. Még arra gondol, hogy a lábadozón megírja ezt a sztorit, de téved.

Illatok

Ruháimon még ott az illatod, mikor felveszem őket, úgy érzem, mintha beléd öltöznék, de mégsem vagyok benned, csak nélküled. Az érzés megfoghatatlan az orromba kúszik, megigéz, szertefoszlik és újra megigéz. Vágyak, képek, emlékek az egyik pillanatban teljes az egész, majd egy csalfa szellő hátán minden a távolba vész. Csak nézem bután, hogy mitől hervad minden, mitől kies a táj, majd magával ragad a hurrikán a magasba repít és most még nagyobb a zuhanás, elviselhetetlen az üresség. Sötétség, falak, rosz rosz rosz törvények nem én így nem élek, kilépek. Kilépek az ablakon, hagyom, hogy a szellő tova ragadjon s rúgkapálózva az illatod hajtom.

Nagyváros, fények, csillámló tömény cseppekben folyik a kéj a falakról, azt hiszik élvezem, de a kín szétpattintja a bőröm s hátamra rubint cseppeket sajtol. Gyorsulok, tompulok még egy sör csak, mert túl sokat érzek, de hiába ez sem segít. Nem a világra hat, hanem rám, azaz rám se vagy legalább is nem úgy, ahogy akarom. Felületesség, fénylő csillagok, melyek sosem sziporkáznak, sekélyek én meg félek, mert közeledik és a fülembe suttog. Azt mondja, szeret meg, hogy igyak még valamit. Nem, ne, hagyj, ha kell meg is rúglak, de soha meg nem barátkozunk. Vállamon a semmit mondás szürke csápjai. Szabadulnom kell. Mennyi idő telhetett el? Évek?

Zuhanok a legmagasabb felhőkarcoló tetejéről, de semmi. A becsapódás fájdalmas. Újra felmászom, ugrom. Az épület oldalán tükrös ablakok, vérem velem hullik és a levegőben a cseppek kilapulnak, majd szétszakadnak, közben egy pillanatra alakot öltenek, valaki velem zuhan, dehogy zuhan. Repülünk. Sivatag, óceán, hegyek, az erdő illata, kellemes magány. Lassulás, kizárhatatlan gondolatok hosszas elmélkedés, az agyam elől hova meneküljek? Kiveszem, az egyik felét megeszem, a másikat meg a pokolba hajítom, ott biztosan profitálnak belőle. Nem jó, valami neszel, valami még mindig késztet. A lelkem az. Eladom. Üresség, de mi ez a zaj? Az agyamat hozzák azt mondják ez nekik durva. A lelkem se kell a tulajnak fizet, hogy visszavegyem. A maradékot meg kihányom.

Mit tegyek? A napba repülök, jönnek szembe a sugarak, s arcomra barna hólyagokat mosolyognak, visszamosolygok, de nincs benne őszinteség. Ráunok, mielőtt elszenesednék. Egy sugár hátán visszazuhanok, most már nincsenek gondolatok, újra a szobámban vagyok. Te az ágyamon, rajtad a ruhám, s rajtam pedig az illatod.              

Anyja rég meghalt, csak foszlányok maradtak emlékezetében róla. Ajka puha érintése amint a homlokára ad csókot vagy az a lágy kacaj, amit az idő csak még gyönyörűbb emlékké tett, és még mindig a fülében cseng, amikor arra gondol, ahogy anyja játékosan a magasba emeli majd magához öleli. Ó azt az illatot sose fogja elfelejteni, amit olyankor érzet és sose fogja újra érezni hiába is vágyik rá oly nagyon. Miután anyja meghalt itt maradt nagyanyjával meg az apjával, de csak a nagyanyja nevelte. Az apja ivott mondjuk eddig is, de most még többet és a felesekkel a pofonok is szaporodtak. A fiú ha csak tehette kerülte apját. Minden reggel elment az iskolába és mivel minden az emlékezetébe vésődött, így otthon már nem kellett tanulnia, helyette a kertben meg a ház körül dolgozott nagyanyjával. Akkor harmadikos volt.

               Egy napsütötte őszi napon ép hazaért az iskolából, de mielőtt belépett volna a kapun megállt és hagyta, hogy a nap sugarai sárga kezeikkel simogassák az arcát. Mélyet szippantott a levegőből, a szél a pékség felől fújt és testét átjárta az a számára oly kedves illat, amit csak a frissen sült kenyér képes magából kibocsájtani. Egy pillanatra nagyon távolra szakadt a valóságtól, majd lassan kifújta a levegőt és lenyomta a kilincset. Határozottan lépett be a kapun, vissza a valóságba, csak egy kis szomorkás üresség maradt a mámor után. Miközben áthágott az udvaron agya már automatikusan a napi roboton járt, de mégis hirtelen valami rosz érzés járta át valami nem stimmelt, megállt és hirtelen sírni támadt kedve, viszont gyomra kordulása elfelejtette vele a kellemetlen érzést. Folytatta útját nagyanyja lakrésze felé. Lenyomta a kilincset és belépett az öreg vályogházba, orrát megcsapta az a jellegzetes szag amit, öregek lakta öreg házak árasztanak magukból. Az előszobában burkolatlan döngölt padló volt, levette cipőjét s talpának jól esett a padló hűvöse. Benyitott a nagyszobába és hirtelen félelem fogta el. A levegőből hiányzott az étel illata és helyette valami édeskés szag csapta meg az orrát, amit egyszer már érzett, csak nem akar rá emlékezni. Amerre nézett minden a helyén volt, de mégis valami üresség járta át a szobát, amit a rádió hangja csak tovább fokozott. Átlépte a küszöböt és akkor elé tárult a teljes látvány. Nagyanyja tőle jobbra feküdt a földön. Orrából vér szivárgott ami a padlón csillogó tócsába gyűlt. Az orvos később csak annyit mondott, hogy agyvérzés. Agyvérzés a fiú már hallott erről az egyik osztálytársától, Feritől, akinek a nagyanyja is ilyet kapott és még azt is mondta a Feri, hogy a nagyiból spenót lett. Akkor még nem értette, hogy mi az amikor valakiből spenót lesz, de most már tudja.

            Nagyanyja néha felkelt és járkált a ház körül, de a kaput mindig zárni kellet, nehogy elkóboroljon. Érdemleges kommunikációt nem lehetett vele folytatni mert száját csak zagyva hangok hagyták el. Néha mintha nevetett volna néha könnyek hullottak a szeméből, de mindez a környezeti hatásoktól függetlenül történt. Élt, mégis olyan volt mintha megszokásból tenné a gép megmaradt, működött, de az agy elhalt. Spenót. Popey spenótot evett. Így a fiúra maradt az összes munka és még a nagyanyát is el kellet látni. A közeli pékségben kapott munkát, minden nap pár órát dolgozott iskola után, meg hétvégente, cserébe kapott egy kevés pénzt meg vihetett haza az árúból. Az utcában szerették a fiút és ha valakinek volt valami ruhája amit már nem hordott azt mindig megkapta. Az apja még agresszívabb lett. A fiú hetedikes volt.  

            Egy októberi napon mikor már a levelek sűrűn hullottak, a fiú egy nagy zacskó süteménnyel tért haza a pékségből a süteményt bevitte nagyanyához. Már régóta vele lakot az apa a másik lakrészben élt, már ha otthon volt. Megállt a konyhaasztalnál és evett belőle. Majd nagyanyának is adott. Kiment a házból át a pajtába a gereblyéért, hogy összehúzza a lehullott leveleket. A pajta tíz méter hosszú lehetett a közepén volt egy széna kazal a szerszámok a túlsó végében voltak a falnak támasztva.  Sietős léptekkel tette meg a távot, amikor megfogta a gereblyét zörgést hallott a szénában. Megfordult, az apja volt az. Részegen, tagolt mozdulatokkal tápászkodott fel most már a szagát is érezte a fiú. Az apa fokuszálatlanul nézett a távolba mintha észre sem venné a gyerek jelenlétét, majd valami rideg fény suhant át bódult tekintetén és megszólalt.

-          Tudod, hogy én mennyire szeretlek fiam, mindig is szerettelek.

A fiú tudta, hogy ennek az egésznek verés lesz a vége, mint már oly sokszor. A fiú izmai megfeszültek és ugrásra készen figyelte apja arcát. Amint az apa pislantott a fiú már ugrott is hogy elsuhanjon mellette. A fiú gyors volt, de az apa is. A gyerek már csak tompán érezte, ahogy az ütés erejétől megrázkódik a teste és neki esik a pajta falának. A föld hideg volt, de a fiú ebből mit sem érzett csak azt tudta, hogy már semmit sem tud tenni és a további ökölcsapások is csak távoli dörgésnek fogja érezni, mely viharban ép, hogy megremegteti az ablakot. Boldogsággal töltötte el ez az érzés, de az ököl nem csapott le még egyszer. Az ököl kinyílt és a kéz a fiú hajába túrt, aki enyhe csodálkozással nyitotta ki a szemét, meglátta apja átszellemült tekintetét és hallotta amint apja azt mondja:

- Szeretlek, mindig is szerettelek.

A fiút a régóta áhított pillanat hatására elönti a boldogság, teste mámorban úszik, lehunyja szemét, arra gondol, hogy mostantól talán minden rendben lesz, és az apja nem fog többet inni és neki is lesz olyan családja, mint a többieknek az iskolában és… A gondolatait azonban félbeszakítja a lehúzódó zipzár hangja. …és semmi sem lesz olyan, mint régen. A fiú ellenkezni próbál, de hiába menekülne, de nem tud. Az erős kezek arccal a földhöz szegezik, majd nyomást érez testén és beléhasít a fájdalom, mely ősi undort kelt benne. Úgy érzi nem bírja ki, nem bír maradni. Hát menekül, menekül a gondolataiba először az iskolában van hallgatja a tanár nő szavait, de még mindig elviselhetetlen a fájdalom és az undor. Mélyebbre ássa magát emlékeiben s újra puszit ad a Juli szájára. Hánynia kell. Aztán hirtelen ott van az anyjával sétálnak a fákról hullanak a levelek. Anyja hajában aranylón fürdenek a nap sugarai. Megállnak az anyja a magasba emeli, megcsókolja. Most már csak nagyon távolról halja, hogy:

            - Szeretlek, mindig is szerettelek.

            A fiú fölkel az ágyából, nyitott szemmel várta, hogy éjfél legyen. Elsétál alvó nagyanyja mellet és kimegy az udvarra. Csak a nadrág van rajta, amiben lefeküdt. Izmai megfeszülnek ahogy a hűvös szellő végigsimítja testét. Lényét nyugodtság járja át, kezében kés villan. A hold ezüstös fátylat von a tájra a fiú felnéz és a hold rákacsint. Határozott léptekkel megy be apja szobájába és megáll az ágya mellet. Amaz részegen horkol. Az ablakon beárad a holdfény és megcsillan a késen. Az apa torkából bíbor folyam fakad. Hörgés és vergődés. A fiú megszólal:

            - Szeretlek, mindig is szerettelek. És szemében könnycsepp csillan.

A kést az emésztőgödörbe dobja, véres nadrágját pedig a kályhába, majd alaposan lemossa testét és lefekszik aludni. Másnap kihívja a rendőröket. A rendőr távozóban azt mondja:

- Apádnak rosszakarója meg az adóssága is sok volt, bárki lehetett, de meglásd fiam ripsz ropsz kézre kerítem a gazembert. A fiú kissé megremegett, a tettes pedig sose került kézre. 

A gyámhatóságtól az anyja egyik távoli rokona jön ki. Papíron a nagyanyja lesz a törvényes gyám. A fiúnak nem kell intézetbe mennie.

A fiú tizennyolc éves a nagyanyja már meghalt, az udvaron áll, kezében fáklya ruhái bőröndbe csomagolva. Szívesen felgyújtaná az egész kócerájt, megremeg a keze majd eloltja a fáklyát. Inkább eladja, legalább lesz egy kis pénze, ami kell is, mert megy pestre. Felvették az egyetemre. A fiú most már Egyetemista.               

Két csöves verekszik a Blahán, mozdulataik elég lassúak mivel már leküldtek két két műanyag flakonos húgyszerű májvédőt. A harc az ötödikért folyik. De a mérkőzés nagyon kiegyenlített, mindig egymás mellé ütnek. Egy ökölcsapás általában fél percig tart és a mérkőző felek energiájuk 95%-át arra fordítják, hogy dinamikusan változó egyensúlytalanságukat egyenletes egyensúllyá alakítsák, további négy százalékot igényel néhány mocskoskurvaanyád és egyéb áldások artikuláció nélküli dörmögése. A maradék egy százalékból szponzorálják életfunkcióikat és a küzdelmet.

            De itt már nem az erő dönt. Hirtelen az egyikük a kelleténél jobban dőlt balra és felső teste kezdett a vízszint felé tendálni, tehát kompenzálandó a hibát szapora léptekkel megindult a dőlés irányába és már majdnem sikerült visszanyernie az egyensúlyát, amikor is lába megakadt egy kifordult macskakőben. Rezzenéstelen arccal tűrte, hogy a gravitáció győzelmet arasson fölötte és ezt nyugtázandón feje nagyot koppant a szökőkút peremén. Csövesünk egyből mély álomba zuhant és példáját záróizmai is követték, ezáltal karizmatikus illat fátyolt vonva amúgy sem elhanyagolható személye köré. Állva maradt ellenfele az első 15 percben nem igazán hitte el a látottakat és tovább püfölte a levegőt, majd a lelki vészcsengő hallatán a közelben heverő – a verekedés tárgyát képző- flakon után vetette magát. Bizonytalanul dőlöngélve, de eltökélten haladt előre, s néha hátra. Mikor már majdnem elérte a flakont furcsa nesz hallatszott, szellő támadt, a sötétség nyalábjai jelentek meg előtte és egy hírtelen támadt lökéshullám pár méterrel visszarepítette. Bukfencezett néhányat és mivel a lábra álláshoz kellő egyensúllyal nem rendelkezett, így négykézláb folytatta útját a flakon irányába. Mikor odaért, a flakon helyén egy pár poros cipőt talált, bennük egy pár lábat és ahogy kúszott felfelé a tekintete meglátta a szakadozott ballonkabátot, melynek foszlányai sejtelmes füstben végződtek ,ami folyamatosan ott gomolygott a Drogos körül. Nézte-nézte a Drogost s rájött hogy az éppen az utolsókat kortyolja piájából. Ez elleni tiltakozását kifejezendő támadásba is lendült, de az arcába csapódó cipő elvette a harci kedvét. A rúgás erejétől néhány méterrel odébb repült és feje nagyot koppant a már emlitett szökőkút peremén. Záróizmai követték a példát miközben Teste egykori ellenfele teste mellé hanyatlott. S a belőlük szivárgó lé barátságukat jelképezvén tőlük pár méterre egybefonódott.

            Hát igen a Drogossal nem jó ujjat húzni. Valaha ő is ember volt de, hogy most micsoda azt senki se tudja. A bőre szürke, orra horgas, arca beesett, szeme fekete és kifejezéstelen, viszont ha mélyen bele nézel, magába kerít az öngyilkossági hajlam. Senki sem állja a tekintetét. Egykoron jóképű volt, de mostanra csak a karizma maradt meg, magas testének bőrét mintha belülről át akarnák szúrni a csontjai. Talán szökni próbál a csontváza vagy az a maradék emberi, ami még benne maradt. De onnan nincs kiút ő maga a lelkek fekete lyukja.

            Beszélik róla, hogy régen, míg nem vált ilyené volt 3 barátja, ők négyen szétválaszthatatlanok voltak. Megvolt mindenük, ami kellet pénz nő és az élet. Majd egyszer begombáztak és a Drogosnak az az ötlete támadt, hogy megfelelő mennyiségű droggal képesek lesznek dimenziót ugrani, melynek során elméjük kozmikus méretűvé tágul és testük már nem fogja őket semmiben sem gátolni. Az volt az elképzelés hogy ebben az állapotban építenek egy világot, melyre semmilyen természeti törvények nem vonatkoznak. Tehát magukba tömték az éves drogkészletüket, röpke 25 perc alatt és leöblítették egy fél liter meszkalin dzsússzal. Kb 10 féle drogból vitték be az emberi szervezet által elviselhető mennyiség ötszázszorosát. A Drogos azt mondta, hogy mielőtt meghalnának a tudatuk már olyan szinten lesz, hogy ők fogják megölni a halált, és így lerakják az alapjait az új világnak. Örökélet jee. Hogy ez sikerült e vagy sem azt senki se tudja. De egy óra múlva már egyiküknek sem vert a szíve. Két óra múlva megérkezett a Drogos nője és hívta a mentőket. A mentők hamar kiértek, de azon kívül, hogy hívták a hullaszállítókat, nem sokat tehettek. Pár óra múlva már mind a hullaházban voltak, de a Drogosnál valahogy nem akart beállni a hullamerevség, ezért úgy döntöttek, hogy átvitetik egy korházba boncolás és tanulmányozás céljából. Pár óra múlva ott feküdt a boncasztalon anyaszült meztelenül, tudósok és eminens diákok társaságában, akik arra voltak kíváncsiak, hogy mért nem állt be nála a hullamerevség. A boncolást egy szakállas prof vezette. Kiadta az egyik diáknak az utasítást a mellkas felnyitására. De még mielőtt a penge a húsba mélyedt volna a Drogos kinyitotta a száját melyből füst és valami hátborzongató suttogás szállt. A füst lassan eloszlott, de a halál szaga ott maradt utána. A Drogos felült a boncasztalon s lelógatta a lábait egy ideig csak úgy bámult a falra majd ránézett az egyik diákra, aki menten el is ájult. Pillantás tovább kúszott és akire ráesett az összeesett. Abszolút kifejezéstelen  pillantása valami olyasmiről árulkodik, amiről az emberi elme még csak véletlenül sem szeretne tudni. Szóval egy idő után abbahagyta a nézelődést felült utat tört magának a tömegben melynek az agya még nem boot-olt újra. Majd kinyitotta a gyógyszereket tartalmazó szekrényt kivette az összes adrenalint és minden más folyadékot, aminek drogokra emlékeztető hatása van. A különböző vegyületeket egy infúziós zacskóba fecskendezte, majd az így kapott liternyi löttyöt intravénásan magába kötötte majd a zacskót rákötötte egy guruló infúzió állványra és az állványt maga után húzva komótosan távozott. Beszélik  még, hogy megdugott egy lányt a műtőasztalon meg azt, hogy meg is ette, de ezek csak szóbeszédek. Az viszont biztos, hogy a jelenlevők közül néhányat még mindig pszichiátrián kezelnek és az akinek egyszer a szemébe nézett az soha többet nem beszél a Drogosról.    

Sajgó fájdalom a fejben. Szem kinyit nem ne inkább becsuk. Telefoncsöngés, szem mégis kinyit, idegen plafon, dolgozó agyizmok információszerzés. Balra idegen nő, az agyban újabb kattogás valami azt jelzi, hogy lelkiismeret furdalást kéne éreznie. De a vagány nem érez. Ő már rég elvesztette kártyán a lelkiismeretét és tudja, hogy ezzel nagyon sokat nyert. 

Kiesik az ágyból, feláll, a telefon továbbra is valami 50 pengő számot játszik. Nem kamálja a zenét mindig azt szokta mondani, hogy ő nem elég kemény a gettó élethez, de ha elég kemény lenne akkor se bírná elviselni ezt a zenét. Szóval túrja a szobát -mint vakond a bányászpinát- a telefon után végül az ágy alatt a nadrágja zsebében akad rá. Azt írja apu hív meg hogy iphon. Felveszi:

- he. 

- Hozd vissza a telefonom te köcsög és ha a nőmhöz egy ujjal is hozzáértél akkor levágom a farkad és felküldöm a seggedbe. Adom apámat.

- Hozd vissza a telefonját te köcs… bip bip bip

A vagány fáradtan dörzsöli a fejét, próbálja összerakni a puzlit, de nem megy már azt se tudja, hogy a kokaint meg az abszintot hova illessze. Hirtelen kitölti testét a semmi érzete és ennek nagyon megörül, testét elnyelik a felejtés színes fellegei tudatát kitölti a nirvána. Kezd felemelkedni a talajról és érzi, hogy közeleg a spontán orgazmus, de a telefon csörgése újra visszarántja a valóságba. 

Jeee áj ték ju tu dö kendi sáp… idáig jut a csörgésben majd szétcsattan a falon. Hajrá ganxsta vagy mi a fasz. 

Eszébe jut a barátnője, ránéz a nőre az ágyon. Nincs hasonlóság, újra bevillan a megcsalás fogalma.  

- Ááá baszok én a megcsalásra. Szól a Vagány és mint köztudott álja is a szavát úgyhogy előveszi a farkát. Lerántja a leplet a lányról és óvatos nyelvcsapásokkal viszi fel nyálát a vászonra, nehogy a kelleténél hamarabb térjen magához a lány.